A leporelló – 2.

A leporelló

Nina csak órákkal később jutott hozzá, hogy a leporellót alaposabban megnézze. Alaposan természetesen a tüzetesen-t takarja, hiszen melyik nő ne kért volna azonnal elnézést aktuális randijától, hogy most okvetlenül ki kell mennie a mosdóba bepúderezni az orrát és közben megnézni mit kapott az idegen, jóképű, tüzes tekintetű férfitól. Nina a mosdó félhomályában látta, hogy egy galéria meghívója.

– Szabadon – olvasta a kiállítás címét a lány. Töprengve forgatta a hosszúkás lapot. A belső oldalán ott volt a tárlat megnyitásának ideje, valamint a program. Elmegyek – határozta el, majd visszatért Berthez, de már nem is csinált úgy, mintha érdekelné a váltóáram.

Elegáns galéria volt, kicsi, zegzugos, barátságos. Egy régi épület második emeletén kapott helyet, széles lépcső, kovácsoltvas korlát vezetett felfelé. A természetes fényt kizárták a teremből, minden világítás pontosan megkomponált volt, az adott tárlat hangulatának, témájának megfelelően. A háttérben halkan, diszkréten csellómuzsika hallatszott. Kétségkívül sötét hangulat – gondolta Nina és áldotta magát, hogy végül a sötétkék bársonyruhája és az aprócska gyöngy fülbevalója mellett döntött. Jól illett ide. Az összes többi kiegészítője is diszkrét gyöngy volt. Egy karkötő és egy piciny medál ezüstláncon. Rózsaszín borítéktáskáját szorongatva megállt a galéria bejáratánál és tanácstalanul körülnézett. Egy öltönyös piperkőc férfi lépett oda hozzá.

– Üdvözlöm, köszönjük, hogy eljött. Szabad a meghívóját? – Nina a férfi kezébe adta az étteremben kapott leporellót. – Köszönöm, jó szórakozást. Frissítőt a szomszéd teremben talál. A megnyitó fél óra múlva kezdődik. – Nina visszafojtotta a nevetését, bólintott és belépett a terembe. Tűsarka alatt reccsent a régi parketta. Úgy érezte magát, mint valami filmben. Az ajtónálló modoros udvariassága kb. száz évvel repítette vissza őt az időben.

A teremben már számos vendég mozgolódott. Sétálgattak, beszélgettek, mind poharakat szorongattak. Kiderült, hogy a „frissítők” kifejezés konkrétan pezsgőt, Martinit és aprósüteményeket takar. Nina felkapott egy pezsgőspoharat és szemügyre vette a kiállított képeket. Először nem is igazán értette mit lát. Sötét, majdnem fekete-fehér képek voltak, félhomályos megvilágításban. Minden képen egy lány szerepelt, Nina nem tudta eldönteni, hogy ugyanaz a lány-e. Az is csak sejtelmesen látszott, hogy a modell meztelen. Mikor jobban megnézte a képeket, akkor látta, hogy a lány a legkülönfélébb testhelyzetekben van megkötözve. Sok-sok kötéllel, már-már művészi csomókkal. Nina közelebb hajolt az egyik képhez. A lánynak csak a felsőteste látszott, két karja hátrakötve. A törzsén, mint valami fűző feszültek a kötelékek. Egy másikon hason feküdt, lábai a kezeihez voltak rögzítve a háta mögött. Ninának feltűnt, hogy a lánynak csodálatosan kerek feneke, karcsú dereka és bokája van.

– Egy kis figyelmet kérek hölgyeim és uraim – szólt a galéria tulajdonosa, egy ötvenes éveit ragyogó formában taposó hölgy. – Megkezdjük a megnyitót. Köszöntsék a tárlat kurátorát, Dr. Karam Kállay művészettörténészt.

Nina úgy helyezkedett, hogy ne legelöl álljon, de jól látható legyen. A megnyitóra felsorakozott tulajdonos, kurátor és ki tudja még milyen neves művészek között ott állt ő. A férfi, aki a leporellót adta neki az étteremben. Nina gyomra ugrott egyet és érezte, hogy melege lesz. A férfi csodálatosan elegáns volt. Fekete öltönyt viselt, fekete inget, de nyakkendőt nem. Magas volt, az össze többi résztvevőnél magasabb, fesztelen. Udvariasan mosolygott, tapsolt. Tekintete az egybegyűlteket pásztázta. Nina mint valami lassított felvételt élte meg, ahogy a férfi tekintete végre rátalál, ahogy összenéznek, ahogy az arcáról eltűnik a mosoly és a szeme felforrósodik, ugyanúgy ahogy ott az étteremben. Nina úgy érezte a tekintetével falja fel őt. A férfi végigmérte a lányt, kissé talán túl feltűnően, mire Nina elvörösödött. Talán mégiscsak a fekete ruhát kellett volna – gondolta bizonytalanul. Észrevette, hogy görcsösen szorítja a táskáját, az ujjai elfehéredtek. De a férfi elismerően biccentett felé, majd figyelmét újra a művészettörténész felé fordította.

– … és szeretném szívből jövő gratulációmat kifejezni a művésznek, Oliver Brant-nek. Még sok hasonlóan ragyogó kiállítást kívánok! – emelte poharát a művészettörténész a magas férfi felé, az pedig udvariasan viszonozta a gesztust. Nina ekkor döbbent rá, hogy a férfi a művész. Az ő kiállítása volt. Az ő képei. Kissé szédült a pezsgőtől és a felismeréstől. A diszkrét taps után maga a művész lépett előre, hogy mondjon pár szót. Nina hallotta, de nem értette a szavait. Nézett, de nem nagyon látott, a világ a szélein elhomályosult. Végül újabb taps és a vendégek a képek köré sereglettek poharaikkal. Nina is így tett. Megérezte, amikor a férfi mögé állt. Megérezte a leheletét a tarkóján.

– Örülök, hogy eljött. – – suttogta a férfi. Nina nem fordult meg, bár meglepődött azon, hogy férfi magázza, úgy döntött akkor ő is így játszik.

– Miért „Szabadon”? Hiszen a lány inkább rabságban van. A kötelek rabságában.

– A kötelek nem csak rabságot adnak. Bizonyos értelemben szabaddá is tesznek. Nem hiszi? Próbálja ki.

Nina megpördült. Fel kellett néznie a férfira. Már megint az a forró, mélységes tekintet. Örvények.

– Hogy engem így megkötözzön valaki?

-Nem valaki. Hanem én.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Related Posts

Begin typing your search term above and press enter to search. Press ESC to cancel.

Back To Top